A jeti

A viszonylagosan elhagyatott kínai-nepáli-tibeti hegyvidék környékén időnként fel-feltűnik egy különös, rémisztő lény, mely a beszámolók alapján az élet hierarchiájában valahol az ember és a majom között helyezkedik el. A „jeti” szó a hegyi idegenvezetők, a serpák nyelvében hegyi vadállatot jelent. Ha valaki hegymászó vagy helyi serpa, akkor készüljön fel a nagy találkozásra, bár valószínű így is eláll majd a lélegzete. Manapság a rengeteg észlelést követően már nem az a kérdés, hogy létezik-e ilyesfajta élőlény, inkább az, miképpen és hol él pontosan, illetve honnan származik? Szemtanúk egybehangzó állítása szerint az ázsiai hegyek ismeretlen lakóját rozsdavörös szőrzet borítja, kiváló adottsága révén - mely két méteren felüli magasságában ölt testet - remek kosaras lehetne belőle. Átható tekintek, lapos orr jellemzi, testéhez mérten igen fürgén mozog, általában két lábon jár, de ha siet valahová, mind a négy végtagját igénybe veszi.

A jetit a Himalája lakói ősidők óta ismerik, viszont Európában csak a 19. század végén szereztek róla tudomást, és persze a kalandra éhes fiatalok azonnal utána is jártak a nem mindennapi eseteknek. Az akkori merész utazók egy gorillához hasonlatos, szőrös alakot véltek látni, egyes példányokat, illetve lábnyomaikat még 6800m magasságban is. Ez utóbbi felfedezésre rögtön ugrott a szkeptikusok társadalma, magyarázatukban éppen ezt lovagolták meg, mondván: a hófödte, magas hegyláncok megmászása óriási erőfeszítéseket igényel, sokszor az összeroppanás szélére sodorja a hegymászót, akik bizony néha lovakat, házi állatokat, zöld mezőt, életmentő embereket képzelnek a tömény, hideg fehérségbe. Szerintük a totális kimerültség, a folyadékveszteség és a hallucinációknak teret engedő oxigénhiány okozhatja e jeti látomásokat.

Minél több ember merészkedett a felfedezetlen hegyvidékre, annál inkább elszaporodtak az óriás lábnyomokról szóló hírek, több hiteles fotó is készült róluk a helyszínen. Akkortájt a hegymászó csoportok a meghódított csúcsok listáját kiegészítették a jetikkel való közvetett vagy közvetlen találkozások felsorolásával. Ezektől végképp felélénkült a havasi ember utáni hajsza, külön expedíciókat szerveztek a felfedezésére. Amerikai kutatók 1959-ben állítólagos jeticsontokkal a tarisznyájukban érkeztek vissza hazájukba, az ottani tudósok értetlenül álltak előttük, számukra is ismeretlen eredetűek, se nem emberi, se nem állati csontok voltak.

A temérdek észlelésből levonhatták azt a következtetést, miszerint nem a hómezők állatáról lehet szó, a lény sokkal inkább a hóhatár alatt él, ott talál magának elegendő élelmet: leopárdokat, farkasokat, rókákat, vadkecskét, pockot. Ám bebizonyosodott, a jeti előfordulási területe nem zárul le az erdőhatárnál sem, élettere áthúzódik a hegyek lábainál elterülő erdőségekbe is, ahol könnyen elrejtőzködhet. A sok lábnyomfotót követően az első használható fényképet a jetiről Hubert Vollmer készítette 1988-ban, igaz a több mint 30m-es távolság eléggé homályossá tette a képet.

1981-ben Kínában megalakult a Kínai Vadember Előfordulását Kutató Társaság, mely összegyűjtötte a hegyi emberről addig tapasztalt eseteket, találkozásokat, észleléseket, és regisztrálták ezen információkat. Így sok érdekes adathoz jutottak a múltra vonatkozóan, melyek nyilvánosságot is kaptak, ezekből tudható, hogy a kínai katonák a 20. század elején, közepén több vörös szőrű vadembert is foglyul ejtettek a hegyekben, majd vasláncra verve mutogatták a települések főterén, akár egy cirkuszi attrakciót.

Amennyiben találkoznának egy ilyen hatalmas szőrmókkal, semmiképp se közelítsék meg 100 méternél jobban, bár a vademberek csak akkor támadnak, ha provokálják őket. Soha ne nézzenek egyenesen a szemükbe, és ne meneküljenek hanyatt-homlok előlük. Inkább feltűnés nélkül, megfontolt lépésekkel hagyják el a helyszínt, ha tudják. Ha mégis váratlanul szembe találják magukat egy ilyen vademberrel, próbáljanak valamilyen élelmet nyújtani neki, bizonyítva baráti szándékukat.

Magassága 1.8m és 2.5m között ingadozik, kiválóan jár két lábon felegyenesedve, de az igazán gyors helyváltoztatáshoz mind a négy lábát használja. Vonásai emlékeztetnek mind az emberre, mind az emberszabású majomra, valójában valahol a két faj között helyezkedik el. Lábnyomainak hossza 30-40cm, és hasonlít az emberéhez. Nem képes értelmes beszédre, csupán egyforma rikkantásokat hallat. Csak ritkán fordulnak elő párban, és nem él a téli álom adta lehetőséggel. Elfogyasztja az állatokat, a gyökereket, a magvakat egyaránt. Eszközei, szerszámai nincsenek, sem élelemszerzés, sem védelmi célokból. Az éjszakai sötétségben is képes mozogni, és mindezt zseblámpa nélkül teszi. Rendkívüli a rejtőzködési képessége, ha mégis összefut egy emberrel, általában akkor sem feltétlenül agresszív.

Kanadai rokonaiknak szürkésfekete a szőrzetük, és arrafelé inkább „Nagyláb” a megfelelő megszólítási forma.

Végezetül, avval mindenképpen szembesülnünk kell, hogy ebben a betegesen nagy jetivadászatban előbb-utóbb mindannyian vesztesek leszünk, és ki tudja, ki húzza a rövidebbet. Az állatok élettere egyre csak szűkül, éppen az ember kényszeríti be őket egy kicsiny területre folytonos zaklatásaival. Félő, mire észbe kapunk egész egyszerűen kihal majd a faj, mielőtt még megszerezhetnénk a megdönthetetlen bizonyítékot létezésükről.